|
2018-05-06 23:31:15, vasárnap
|
| |
| |
|
|
| |
Ez a történet nagyon megható.
Figyelem felkeltés, hogy ne csak Anyák napján szeressük az édesanyánkat, hanem aki még teheti, a nap minden órájában, percében élje azt meg!
Mama, ne kérdezz semmit se tőlem....
Tudod, mikor "megtörtént a baj", és mindenki sok erőt kívánt, kicsit még nevettem is rajtuk. Erőt? Hiszen erő az van annyi, hogy elbírnám a fél világot a vállamon. Nem tudom, honnan jött az erő, csak lett. Talán, mert újra szerettelek.
Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.
Milyen furcsa ezt így leírni, Mami.
Újra szeretlek, és nem bírok betelni az érzéssel. Tudod, olyan nehéz úgy élni, ha az ember nem szereti az anyukáját. Én mindig szeretni akartalak, de valami volt itt bennem... Valami szomorúság, vagy nem is tudom micsoda, csak hiába akartalak, nem tudtalak igazán szeretni.
Téged mindenki szeretett. Az összes gyerek, akit tanítottál, és haragudtam rájuk is, mert úgy éreztem, miattuk van, hogy nekem már nem jut a szeretettedből. Még papa is azt mesélte, lánykorodban is Te voltál a legszebb lány az egész gimiben, és mindenki beléd volt szerelmes. Na, mondhatom, jól beleválasztottál! Éppen papát... Persze, ha nem őt, hát most nem lehetnék én sem, és nem lennének a gyerekeim sem.... És azért mégiscsak jó, hogy megszülettünk. Éppen most értettem meg igazán, Mama: nagy dolog, hogy megszülettünk!
Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.
Tudod, a múltkoriban olvastam, hogy igazából megbocsátani valakinek nem az érdemei miatt lehet, hanem könyörületből. Sokat gondolkodtam ezen a mondaton, hiszen tudod, mindenen túl sokat gondolkodom, de aztán rájöttem, hogy ez nagyon igaz, Mami!
És arra is rájöttem, hogy nemcsak a megbocsátás fakad könyörületből, hanem a szeretet is. Azt hiszem ezért mondják, hogy aki szeret, az megbocsát, mert mindkettő könyörületből fakad.
Hát, mikor megtörtént a baj, hirtelen bennem is megnőtt a könyörület, és már nem is volt miért megbocsátani, olyan könnyű lett egyszeriben szeretni. Nem akarok bocsánatot kérni semmiért, pedig lenne miért igazán.
Nehéz gyerek voltam, így mondta Papi, és persze erről rögtön az jutott eszembe, hogy ő is nehéz apa volt, de ezt mégsem mondtam neki, mert hiába vagyok még mindig a gyereke, azért kicsit mégiscsak felnőttem időközben, meg egyébként is: én mindig jó kislány akartam lenni, csak sosem tudtam hogy kell jónak lenni, de most ez nem lényeges.
Szóval, csak olyan jó, hogy lettél nekem újra! Majdnem olyan, mint mikor az első gyerekem megszületett. Akkor sem tudtam, hogy mi vár rám, csak az erőt éreztem, és azt a mindent átölelő szeretetet.
Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.
Jaj, Mami! Úgy szeretném, ha tudnád, hogy iszonyú büszke vagyok rád! Mindig azt szerettem volna, ha te lehetnél büszke rám, de most sokkal jobb, hogy én lehetek rád büszke.
Egészen hihetetlen, amin keresztül mentél a napokban. Lebénulsz, aztán mégis megtanulsz járni. Már csak beszélni nem tudsz. Még a vállad is kiment, mert azok a hülye ín szalagok olyan lazák, hogy nem tartják rendesen. Az már apróság, hogy a kanün a nyakadban van három hete, mert minden véna szétpukkan...
És mégis: már megint a régi vagy - mosolyogsz mindenkire, és persze te lettél a nővérke kedvence, én meg aggódhatnék, hogy már megint elvesznek tőlem, de most valahogy tudom, hogy te is szeretsz, és nem félek.
Micsoda fricska az élettől, hogy így kerülünk közel egymáshoz!
Semmit sem tudtam rólad! Semmit, ami fontos...
Nem tudtam, hogy milyen a lábad. Persze tudtam, hogy göcsörtös, és kész csoda, hogy járni bírsz rajta, de valahogy nem fogtam fel, hogy milyen kemények azok a csomók rajta, és hogy tényleg csoda, hogy egyáltalán lábra tudtál állni.
Nem tudtam, hogy mindig is egy új fogsort szerettél volna, mert valahányszor kórházba kerültél, mindig ettől féltél: egyszer arra ébredsz, hogy ott vagy fogatlanul, és attól még kiszolgáltatottabb az ember, mint különben.
Nem tudtam, hogy milyen fontos, hogy minden nap szépnek érezze magát az ember, függetlenül attól, hány éves, és hogy beteg-e vagy sem, s hogy a betegségben ez a legnehezebb: olyan nehéz szépnek maradni.
És mégis: sosem láttalak ilyen szépnek, mint most, mikor csapzott hajjal az életedért küzdöttél.
És azt sem tudtam, hogy milyen sokat jelent neked az a gyűrű az ujjadon, csak mikor eltűnt és láttam a szemedben a rémületet, akkor értettem meg, hogy bárhogy van is: ez a gyűrű az életed.
A gyűrű, és minden, ami hozzá kötődik.
És nem tudtam, hogy mennyire szeretsz. Csak most tudtam meg, mikor nincsenek szavak, és mindennél többet mond a szemed.
Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.
Még ötöt kell aludni, és megműtik a szíved. Már tudom, hogy ki van mérve minden: az élet és a szerelem egyaránt. Most mégis félek. Félek. Olyan nehéz volt úgy élni, hogy nem szerettelek!
Most annyi mindent tanultam, Mami! Te tanítottál meg arra, hogy minden nap az élet része. Az első éppen úgy, mint az utolsó.
És tudom, hogy egyszer mindannyian meghalunk- azt mondják ez az élet rendje-, és már én is egész filozófiai rendszereket állítottam fel arról, hogy miért kell egyszer mindenkinek meghalni. Tudod, elképzeltem egy szigetet, ahol örökké élnének az emberek. Biztosra veszem, hogy ott előbb-utóbb mindenki boldogtalan lenne, mert a végesség tanít bennünket szeretni.
Mégsem értem, hogy az emberek miért sajnálják jobban azt, aki fiatalon hal meg, mint azt, akit idősebb korában ér utol a halál.
Mert mindenkinek csak a mai nap van! Este lefekszünk, és reggel reménykedve kelünk, hogy tartogat ez a nap is örömet, vagy legalább valamiféle elégedettséget a számunkra. És küzdünk, hogy ha ma nem is, akkor majd holnap biztosan könnyebb lesz kicsit. Minden nap félünk a fájdalomtól, és elgyávulunk a félelemtől, elbukunk, és valahogy mégis felkelünk... Minden nap.
Azt mondják, aki fiatal, az előtt még ott van az élet, aki öreg, az már maga mögött tudja az élete nagy részét, pedig az élet - az csak a mában van. A többi: az múlt és jövő. Élni csak a mában lehet! Öregnek, fiatalnak egyaránt.
Na, igen! Ezt hallom mindenhol.
Mégis! Ezt te tanítottad meg, most, Mami, és én úgy szeretném, ha még sok mánk lenne...
Tudom, az ember mindig későn jut el a felismerésekig, de talán a felismerések is tehetnek róla, hogy csak olyan későn lehet rájuk bukkanni...
Hát bocsáss meg nekem, és szeress..
Ne a gyerekeimért, ne azért akivé lettem...
Csak úgy- könyörületből...
mert arra mindannyian érdemesek vagyunk.
Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.
Forrás:Ahogy érzed
Írta:Pozsa Ági |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Anyák napja |
|
|
|
Címkék: beleválasztottál, szeretettedből, felismerésekig, elégedettséget, könyörületből, megszülettünk, édesanyánkat, megbocsátani, felismerések, valahányszor, gyerekeimért, lánykorodban, megszületett, rendszereket, gondolkodtam, szerettelek, múltkoriban, mindannyian, függetlenül, mindenkinek, boldogtalan, elképzeltem, aggódhatnék, reménykedve, egyszeriben, betegségben, gondolkodom, elgyávulunk, fájdalomtól, legnehezebb, megbocsátás, mosolyogsz, mindenkire, félelemtől, tanítottad, egyáltalán, történet nagyon, összes gyerek, legszebb lány, egész gimiben, múltkoriban olvastam, érdemei miatt, megbocsátás fakad, jutott eszembe, első gyerekem, erőt éreztem, mindent átölelő, régi vagy, nővérke kedvence, csomók rajta, életedért küzdöttél, szerelem egyaránt, Pozsa Ági,
|
|
Offline
